Miért is kéne kormányprogram?

Gyakorlatilag hónapok óta hallgatjuk a kifogást, hogy a Fidesznek nincs programja, Orbán Viktornak meg kormányprogramja. A program annyi: „folytatjuk”. Állítólag ez a program a demokrácia alapkövetelménye lenne (Bauer Tamás, Galamus), és semmiképpen sem normális, hogy nincs. Talán emlékszünk még 2010-re, amikor ugyanez a vád fogalmazódott meg: nincs a Fidesznek „igazi” programja, csak lózungokkal, közhelyekkel, általánosságokkal teli programszerűsége.

Ezekkel a kifogásokkal együtt jár az igény, hogy „neveljük” az embereket a „racionális” szavazásra, azaz az eszmény az, hogy mindenki szépen elolvassa a pártprogramokat, majd a saját érdekeit félretéve, egyetemes eszmények mentén leszavaz, igen, a baloldalra. De legalábbis ésszerűen mérlegel, hogy neki mi a jó, ez a négyes szint, az előzőek kapnak csak ötöst. És persze ideális helyzetben ígérgetni is tilos lenne, a felelős állampolgár meg nem ülne fel az ígérgetésnek, és adott esetben a basztatást bejelentőkre szavazna.

Ez lenne az „igazi” demokrácia.

És te hány pártprogramot olvastál már végig? Mindig csinálsz kis táblázatokat a pártok álláspontjáról, ígéreteiről, amelyet alátámasztasz a direkt a racionális szavazás elősegítésére vett szociológiai módszertani kézikönyveiddel? Téged sem íratott be ingyen az állam közgazdaság szakra? Vagy szociológiára?

Mert úgy tűnik, az igazi demokrácia szempontjából mindenkinek közgazdásznak és szociológusnak kéne lennie. Csak hát azok közt is van vita, és elég sok „felelős állampolgárt” ismerek, akik úgy „mérlegelnek felelősen”, hogy gyűlölik az egyik oldalt és megbízhatóan leszavaznak a másikra.

S vajon az előző évtizedekben hány olyan pártprogramot olvastunk itthon, amely részletesen kifejtett szakpolitikákat tartalmazott, ezer oldalon, a konkrét célokkal, azok konkrét elérési módjával, hatástanulmányokkal, stbstb? Egyet se? Vagy csak nem találjuk az SZDSZ vastag pártprogramjait, amelyek úgy tűnik, ilyenformán nem léteztek? Vagy, ha léteztek, mi valósult meg?

Egy közgazdász ismerősöm feltette a kérdést: ha a közfelfogás szerint az emberek nem képesek arról megfontolt döntést hozni, hogy felvegyenek-e devizahitelt (és segíteni kell nekik), akkor miért tudnának ilyen döntést hozni politikai kérdésekben? Ugyanő rámutatott: mivel egy ember szavazata vajmi keveset számít, ezért a többség nem fog sok energiát fektetni a szavazás előtti tájékozódásba.

Ha elolvasom a világ pártjainak pártprogramjait, kb azon a szinten vannak általánosságok terén, mint a Fidesz 2010-es programja. Ezek a programok részint populisták, választást akarnak velük nyerni. Másrészt meg a párt filozófiáját tükrözik, és nem feladatok részletes cselekvési terveket bemutatni. Azzal nem lehet választást nyerni. Amerika megvan? A hatalmas, hiszterizált tömeg a választási kampányestekre berendezett sportcsarnokokkal? Ójhé.

Egyébként meg mivel bármikor beüthet bármi váratlan, ezért igazán kormányprogramot írni tök felesleges egy olyan kormánynak, ami épp „folytatja”. Nem hitelesebb, ha van négy év tapasztalatunk valamiről, és ennek fényében ítéljük meg, mi lesz később? Ha most Orbán letenne egy teljesen eddigiekkel szembemenő kormányprogramot az asztalra, akkor mi lenne valószínűbb? Ennek hinni, vagy annak, hogy „folytatjuk”? Én inkább hiszek a tapasztalatban, mint dokumentumokban.

Egyébként meg: a kormányfői beiktatási beszéd felért egy kormányprogrammal.

Tovább..

Barátságos lufifújás kampány helyett

Nem sok jele van annak, hogy vasárnap sorsdöntő választásokat tartanak Magyarországon. Sorsdöntő, mert az ellenzéki oldalon most dőlne el, hogy ki lesz az alfahím ősszel, kihez kell igazodniuk a többieknek, és kik esnek ki a játékból végleg, hogy aztán lógó orral kunyerálhassák vissza magukat a szocialista párt valamelyik platformjaként a biztos kényelembe. Ehhez képest néhány kósza és rendkívül bárgyú közterületi plakát, néhány cikk a futottak még rovatokban, és ennyi. Meglepően kevés.

A szakirodalom várhatóan mexikói-felállásként fogja majd leírni ezt a jelenséget. Ott figyel a demokratikusnak önbecézett ellenzéki oldalon 3 párt, amelyek (jelenleg) csak és kizárólag egymás kárára lennének képesek szavazatokat szerezni, erre nézegetik-méregetik egymást, de tüzet nem mernek nyitni a másikra, mert akkor senki nem úszná meg élve, és úgy tűnik a túlélés megint fontosabb, minden másnál. Fontosabb az önálló politikánál is, amiért - saját bevallásuk szerint - kiszálltak az MSZP-ből néhányan új pártocskákat alapítani.

Oké, minket nem lehet azzal vádolni, hogy konrádi izgalommal figyelnénk a baloldal vergődését, vagy hellerágnesi mennyiségben aggódnánk a jövőjükért, de tényleg érdekes volna például meghallgatni Mesterházy álláspontját a Feri-klán osztrákokkal, franciákkal és németekkel vágyott Európai Egyesült Államokáról, vagy Bajnaitól megtudakolni, hogy mi a véleménye az MSZP által hirtelen felfedezett nemzeti érdekekről...

Mert a ki veti meg a legjobban a Jobbikot, vagy a ki utálja jobban és látványosabban a Kaijut versenyszámokra megint nem adnak pontot. Egyszerűen azért, mert unalmas és fárasztó. Amennyiben tényleg nem egy homogén tömeg a baloldal szavazóbázisa, és valóban szükség van jól elkülöníthető politikai arcéllel rendelkező pártokra azon az oldalon, akkor ezt talán meg is kellene jeleníteni, és nem egyetlen egy témában nyomni a ki mondja az erősebbet, ki késel meg verbálisan több szobrot. Az még érthető volt, hogy a magyar választási rendszer miatt végül kénytelenek voltak összeállni, de ha az európai választásokon egyszer külön indulnak, ráadásul belső erőfelmérőnek is tekintik, akkor védhetetlen ez a koalíciós attitűd.

Ha az Együtt-PM minimális szinten is komolyan gondolná a korszakváltásos szövegét, vagy a DK bármi mást akarna a jövőtől, mint néhány politikusának örökös parlamenti részvételt, kényelmes széket biztosítani, akkor szép kis tűzijátékot rendeztek volna az elmúlt hetekben. De nem tették, amit csak azzal magyarázhatunk, hogy végleg letettek a különutas, önálló politikáról, elfogadták az - azért rendesen megroggyant, de még mindig erős - MSZP vezető szerepét, és önmagukat afféle SZDSZ-re emlékeztető, progresszív sidekicknek tartják, akik majd izgalmas háttéralkuk és zsarolások során szereznek pár mandátumot, adott esetben kormányzati tisztséget a jövőben. És persze a tulok, nehezen mozdítható, tanácselnök szocialistákkal szemben ők a modernek. Ismerős felállás lesz.

Szóval minden ellenkező vélekedéssel szemben a baloldal számára nem sok belpolitikai tétje van az EP-választásoknak. Talán annyi, hogy az őszi együttműködési tárgyalásokat megelőző szárszói találkozón megpróbálnak-e Hellerék Bajnaiból közös főpolgármester-jelöltet csinálni, vagy végre csöndben maradnak…

Tovább..

My name is Béla. Kovács Béla

Ha igazak a vádak, miszerint Kovács Béla (alias KÁGÉBÉLA - copyright Gazda Albert), a Jobbik európai parlamenti képviselője valóban kémkedett az oroszoknak, akkor Dunának mehet az egész Jobbik vezetése. (Jól hallották: nem a Dumának, hanem a Dunának!) Elnököstül, frakcióstól, mindenestül. Vonával, meg a Novák házaspárral együtt. Nekifuthatnak egyenest a parlamentből. Nincs is túl messze onnan. Mert ha tudtak róla, hogy kémkedik ez a rosszarcú csávó, akkor szégyenükben; ha meg nem, akkor ökörségükben.

Mert „ügy” ugyan csak most lett, de a gyanú… nos, az bizony már ezelőtt is bőven megvolt.

Mert ki a fasz az a Kovács Béla? – tehetné fel a politikában kevésbé tájékozott honpolgár, de még a jobbikos szavazó is a kérdést. Mert Vona mellett hallottak már ugyan a nagyszájú, vagány kis Baló Györgynéről Morvai Krisztináról, meg a Balczóról is (bár az előbbiről sem mindenki tudja, hogy gyermekeinek apja az a Baló György, aki évekig volt úgy a képernyőn, hogy nemcsak brutálisan ronda, de még beszédhibás is; míg az utóbbit gyakran keverik az olimpiabajnok Balczóval), de ki a franc halott már Kovács Béláról?

Pedig nem akármilyen életútja van a rosszarcú csávónak. Igazi kalandor, amolyan James Bond figura. Bár „sármja” csöppet sem éri el semelyik 007-es ügynököt megformáló színészét (még a legrondábbnak vélt Daniel Craig jóképűségét sem), annyiban azonban mindenképpen hasonlít a híres film főszereplőjéhez, hogy életének legfontosabb színterei Japán és Szovjetunió voltak…

Kovács Béla, aki a Japán nagykövetségen dolgozó magyar gondnok egyik gyermeke, már fiatalon Tokióban járhatott iskolába. Becsülettel meg is tanulta a nyelvet. Majd politológiát hallgatott. A hetvenes évek végérő, a nyolcvanas évek elejéről van szó – mikor még oly nehéz volt kijutni nyugatra, s mikor még a tokiói nagykövetség karbantartója is MSZMP káder volt.

Majd családi és elvbéli indíttatásból Moszkvában tanult tovább. A Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe nyert felvételt, ahol „közgazdaságtant” hallgatott. (Bár az oroszok is csak „a diplomataképzőnek” becézik ezt az iskolát, mindenki tisztában van vele, hogy itt okították ki a Szovjetunió által, a világ minden tájára szétküldött kémeket) És még mindig csak 1986-ot írunk. Még működik a KGB, még mindig a Szovjet Kommunista Párt irányítja a félvilágot. A Béla meg a moszkvai diplomataképzőre jár…

No már most, ha ezek a tények, azaz Béla Bond titokzatos előélete nem ébresztett gyanút 2006 környékén a Jobbik vezetőiben, akkor ugyan mi lehet az az ok, ami miatt elhajtanak valakit a pártjuk környékéről?

Bár a Jobbik is igen megosztott volt kezdetben Kovács Bélával kapcsolatosan. A régi elnök el akarta zavarni, de Vona mindvégig ragaszkodott hozzá. Hisz ekkoriban Vona – még Zázrivecz – Gábor feladata volt a pártban, hogy kiépítse a szakpolitikai kabineteket. Így Béla ugyan nem kerülhetett az elnökség közelébe, de megkapta, az akkor még igencsak súlytalan külügyi bizottság vezetését. Aztán tejelni kezdett. Magánemberként nyomta a pénzt a pártnak. Mindezek ellenére azonban, a valódi politikai karrierje csak azután indult be, hogy Vona lett 2006 végén a Jobbik elnöke. Mert mindjárt maga mellé is vette, mint amolyan „személyes”, bizalmi tanácsadó. Aztán Kágébéla elvitte Vonát és feleségét Moszkvába. Először 2008-ban, majd évről-évre többször is kiruccantak. Előadni, tárgyalgatni, ismerkedni, üzletelni (Kágébéla sose tagadta, hogy felesége orosz származású, illetve anyósán keresztül orosz üzleti érdekeltségei is vannak). És ki tudja még, mit csinálni? Tényleg? Mi a francot keresett Vona, egy nemzeti radikális, jobboldali párt vezetőjeként, egy gyanús, kémképzőben végzett alakkal Moszkvában? Mi a túrót akart a Jobbik az oroszokkal, egy olyan történelmi ballaszttal a nyakunkon, amit a szovjetek dobtak ránk? 

Bizony nagy kérdések ezek!

Mindenestre maradjunk egyelőre naivak! Biztos csak Borscs levest ettek, majd pirogot rágtak Béla Bond anyósának lakásán. Aztán leöblíttették egy kis Kvasszal, vagy éppen vodkával… No persze!

Mindenesetre a Jobbik nagy kockázatot vállalt be Kovács Bélával. Nagyon sok pénzt kellett ahhoz adnia, hogy 2010-ben, a hazatérő Balczó helyére őt küldjék ki az Európai Parlamentbe. És még nagyobbat, hogy a 2014-es választásokra, az uniós lista harmadik, azaz nagy valószínűség szerint befutó helyére tegyék. Bár jól látható, hogy kissé sunyítottak ez ügyben is. Ugyanis az óriás plakátjukon, az első öt helyen szereplő politikusból csak hárman (Morvai, Balczó, Staudt) meg még valami csínos kiscsajszi – aki gyakornoknak készül Brüsszelbe – szerepelnek csupán. Béla Bond nem. Pedig harmadik. Így a kérdés adja magát: vajon a botránytól félve, óvatosságból maradt -e le Kágébéla a plakátról, vagy pusztán azért, mert nem valami jóképű a faszi? (Mindenestre a kiscsajszi tényleg jobban mutat a plakáton.)

Most viszont ott tartunk, hogy a gyanúból komoly gyanú, majd vád. lett. Megtudtuk ugyanis, hogy a félelem nemcsak a politikai szemlélődőben, hanem a titkosszolgálatokban is él. Kiderült ugyanis, hogy évek óta komoly nemzetközi nyomozás folyik már Kágébéla után. Az eljárás pedig most jutott abba a stádiumba, hogy Polt Péter legfőbb ügyész diplomáciai úton megkérje az európai parlament elnökét, hogy függessze fel Kágébéla eu-s mentelmi jogát. Amely vizsgálat, állítólag és a Magyar Nemzet szerint is, azért indult hősünk ellen, mert az Alkotmányvédelmi Hivatal feljelentést tett bűncselekmény gyanúja miatt már évekkel ezelőtt.

A vád pedig, bár a szervek csak célozgatnak rá (minősített ügy lévén csak annyit mondanak, hogy kettőtől nyolc évig terjedő böri jár érte), mégis mindenki sejti már, hogy kémkedés lehet. Méghozzá az oroszoknak. Akik már tényleg ott vannak a Jobbik spájzában!

Azonban ha kiderül, hogy információkat adott át az unióról az oroszoknak ez a jóember, akkor miért hinné el a legelvakultabb orosz-buzi is azt, hogy ugyanezt nem tette meg a „magyar ügyekkel” kapcsolatosan is?

Tovább..

„Megállíthatatlanok vagyunk!”, avagy a fodori értelemben vett teljesítmény

Jó, hát ismerjük el: nem is akartunk mi foglalkozni ezzel a kreténnel. Igazából, ha Fodorgabi nem szólalt volna meg, akkor el is feledkezünk róla, elvégre egy felnőtt embernek van jobb dolga is, mint hogy szakállas nőkön hőbörögjön. Példának okáért nem szakállas nőkkel közelebbi ismertséget kialakítani valahol a belvárosi éjszakában. Csak hát a Fodorgabi megszólalt.

„Liberálisként értetlenül állók Conchita Wurst győzelme körüli felháborodás előtt. A vitának kizárólag a teljesítményről kellene folynia.”

Az nem meglepő, ha valami előtt Fodorgabi értetlenül áll. Mint a hazai liberalizmus egyetlen képviselője, ő maga az értetlenség egy személyben. De akkor nézzük meg mi is az a teljesítmény, amiről Gabika ábrándozott.

Szóval a Puncivirsli megnyerte. Sógor(nőnk?) diadala a Facebookon elsöprő, és valóban úgy tűnik hirtelen, mintha ez a vinnyogós fos eurovízió lenne is valami azon túl, hogy a hidegháború utáni nyűglődést azzal sikerült feloldani, hogy az európai LMBT lobbi kedvenc gombnyomkodós műsora legyen.

Ezen a dolgon fennakadni kár is lenne, hisz a kérdések sora ott kezdődik, hogy ki néz egyáltalán Eurovíziót? Senki kb. azokon a kedves meleg cimborákon kívül, akik szeretik a seggrázós diszkófankit meg a nagyívűen nyálas, romantikus szarokat. Nos, ők nézik, és mint láttuk szavaznak is, így valahol várható volt a diadal, hisz ez az Eurovízió az az Eurovízió, ahol 1998-ban Dana International személyében már a kilencvenes évek végén is a legmelegebb énekesnőférfi kapta a díjat, köszönhetően a meleglobbi erejének. Dana egy nővé operált jemeni zsidó srác volt, aki Izraelt képviselte a fesztiválon. És akkor itt kezdődik az, ami ízléstől és vérmérséklettől függően akasztja ki Európa népességének elég meghatározó részét.

Mert ugye az ember a mindennapi életét amikor éldegéli, akkor nem szokott buzizni – hacsak épp nem a turhakommandó tagja a Gyurcsány vagy a Gaudi féle B-középben. Ott megesik, hogy akár egy „köcsög Orbán” vagy „buzi liberálisok” szókapcsolat részeként kicsusszanjon a homofób szög a zsákból. De alapvetően még a meleg büszkeség napján, és ezeken az eseményeken is többnyire indifferens marad az ember ezekben a kérdésekben. Jól nevelten elkerüli a hasonló eseményeket, és meghagyja amolyan liberális játszótérnek a témát, ahol lehet puffogtatni a frázisokat, ez esetben a „homofób” fogalmatlan baromságát, hisz még ha utálja is az ember a melegeket (miért tenné?) az egész biztos, hogy nem fél tőlük. Mindegy.

Mondhatjuk tehát azt, ami amúgy tény: az Eurovíziós dalfesztivál jelentősége igazán a hidegháború idején volt nagy, amikor ez volt talán az egyetlen olyan szelep, ahol a Vasfüggöny két felének tánczenészei találkozhattak, meghallgathatták egymás nótáit stb. Mondjuk miután kezdetektől a „sanzonénekesek” találkozója volt, így műfaji szempontból kifejezetten konzervatív műsornak számított, amin csak erősített, hogy a szavazás és az egész hacacáré nemzetekre bontva történt és történik. Így mindig volt egy kis országimázs része a dolognak. És – mint mindig – most is lehetünk büszkék magunkra, mert bár Kállay Saunders András, egyébiránt meghatározó szakmai körök által magasra értékelt nótájával „minden idők” (újabb túlzás) második legjobb eredményét érte el a hitgyülis dalnok Bayer Friderika után. Az már csak hab a tortán, hogy Conchita számát is Magyarországon rögzítették magyar zenészekkel, a mögötte ügyködő stáb jórészt magyar.

És ha belegondolunk pár évvel ezelőtt már nyert magyar Eurovíziót, hisz a németeket 2010-ben képviselő, egyéb iránt tündéri Lena maga is félig magyar: anyukája  Hanna Karatsony von Hodos, azaz Lena kb. pont annyira magyar, mint Kállay-Saunders András, viszont az ország, amit megjelenít egy hangyányival nagyobb. Visszatérve azonban az Eurovízióhoz: a rendszerváltás után a műsor egyértelmű hanyatlásnak indult, jelentőségéből sokat vesztett, és talán ez volt az a pillanat, amikor a meleg zenei körök rámoccantak a franchise-ra. Valljuk be, egyre durvábban érződött és érződik, hogy a dalverseny túlnyomó többsége a meleg zenei ízlésről szól: vagy ilyen kései diszkó-utánérzés, mint idén az izlandi versenydal, vagy amolyan nagyívű James Bondos - Celine Dionos epikus-romantikus valami, amitől megindulnak a könnycsatornák.

Látható, hogy a mi Conchitánk már régen nem nemzetet reprezentál, a dolog vajmi kevéssé szól arról, hogy ki melyik országból érkezik, bár a franchise egyfajta örökségeként még lengetnek zászlókat, meg van egy ilyen világifjúsági találkozó szintjét megütő, és valóban a hidegháborút idéző népek együtt barátságban atmoszféra. A verseny 2014-ben azonban minden jobboldalinak intő jel, főleg annak fényében, hogy közelednek az EU-s választások. És immár nem csupán a jobboldalon megy a hőbörgés, hogy „de hát ez meg mi, ami itt folyik?”, hanem a mérsékeltebb baloldaliak is felkapták a fejüket a szakállas nőre.

Mert szép sunyiban az történt az Eurovízióval, ami már elkezdődött az Európa Parlamenttel is. Adott ugyanis egy intézmény, egy nemzetközi szervezet, esetünkben ez az európai tévék és akármik szövetsége valahol Svájcban. Egy darabig valóban igyekszik is azt csinálni, amit az alapító okiratában leírtak, és egy ilyen össznépi dalversenyt működtetni. De eltelik 40 év, és a dolog akarva akaratlanul is kifullad. A nép, a nézők tömege konkrétan leszokik arról, hogy nézze, és pláne arról, hogy szavazzon, és az Eurovíziós Dalfesztivál helyett inkább nézi a Halálos Fegyver random ismétlését valamelyik csatornán, mert eleve minek hallgassuk, ha a dalok ilyen „nyálas szarok” alapvetően. És hát ki nézi tovább? Ki nyomkodja a gombokat? Ki megy el ebbe munkát és fáradtságot ölni? Akinek fontos ama 15 perc hírnév, és aki számára nem az éneklés, a nemzetének hírbe hozása az elsődleges, hanem az egyszerű exhibicionizmus, illetve saját LMBT lobbija politikai erejének a megmutatása.

Mert Conchita már más matekot használ, és a célja is más, mint azoknak, akik némileg lemaradva a történelemben, még holmi lengyel-magyar barátságban bíznak, vagy a történelmi kötelékek szavazatokban megnyilvánuló számait nézik. A dolog arról szól ugyanis, hogy fel lehet mérni, hogy mennyire szervezett és egységes a hétköznapokban törpe kisebbségként jelenlévő melegek közössége. Képesek-e országonként megszervezni magukat arra, hogy tömegesen és szervezetten szavazzanak, és van-e olyan előadó, aki képes őket a lehető legegyértelműbben megjeleníteni. És ki, pontosabban mi lenne erősebb üzenet a „szakállas transzneműnél” aki – mint azt láttuk – élete meghatározó részében szakállas se volt, és még csak nem is transznemű, egyszerű transzvesztita, aki ezt is csak az utóbbi években csinálja azért, hogy egyébiránt elég halovány hangocskáját és ócska dalait eladja.

De Conchita üzenetet hordoz: azt a bizonyos ultraliberálisat, ami egyfajta új szélsőbaloldali eszmeként növöget a Hidegháború után üresen maradó politikai térben 20 éve. Az utóbbi évek legpolitikusabb Eurovíziója volt ez: az orosz számot követő folyamatos búúúzás és füttyögés egyértelműen Putyinnak szólt, míg az Európai Zöld Párt instant megjelenő plakátja, melyen Conchitával buzdítanak szavazásra azt mutatja, hogy ezeket az „sms-energiákat” akarják átvezetni az EU parlamenti választásra, ami a politikai eurovízió: a kutyát nem érdekli, és mivel alacsony a részvétel (nézettség) meglepően magas eredményeket lehet elérni rajta kellő szervezettséggel.  Mindenesetre Conchita szerint „megállíthatatlanok vagyunk”. Így többes számban. Ők. Mi. És valószínű nem a Habsburg restaurációra gondolt, amikor ezt mondta.

Szóval, Gabi! Hol van itt a teljesítmény?

Tovább..

Biszku Béla megy a böribe?

-Jobb később, mint soha!

-Keveslem!

Mától ez az új köszönés a Toronyház szerkesztőségében. (Piréz az "Öt év? Kötél!" válasz használatát indítványozta, de ezt sajnos el kellett vetnünk, mert nem Amerikában vagyunk.) Mindez annak apropóján, hogy végre ítélet született Biszku Bélabüntetőperében, igaz csak első fokon. 5 év és 6 hónap hazánk valamelyik szigorú napirendet számon kérő wellness központjában a verdikt a háborús bűntett, lőszerrel való visszaélés és a kommunizmus bűneinek tagadása témakörben.

Pezsgőt persze nem bonthatunk. Ugyan megszületett az ítélet, de a büntetés mértéke a bűn fényében inkább a vicc kategória, csak nem tudok nevetni rajta. Magában a lőszerrel való visszaélés 2-8 éves bérletet jelenthet a fent nevezett műintézmények valamelyikében, a komcsi terror tagadása pedig 3 évet tehet hozzá, szóval akárhogy is nézzük, ma Magyarországon némi háborús bűn megúszható 2-3 év börivel. Ez főleg annak fényébe enyhe ítélet (és most igen finoman fogalmaztam), hogy egy vérmesebb országban ő, és a hozzá hasonló komcsik már 89-ben bitófán lengedeztek volna a hűs őszi szélben. Ez is mutatja, hogy a rebellis magyar népbe kicsit több nyugalom, és jóval kevesebb bosszúvágy szorult, mint azt a kommunizmus bűnei amúgy indokolttá tehetnének. Remélem, a másodfok tökösebb lesz ennél, már ha megéri Biszku.

És akkor az ügy tanulságairól.

Sokan és sokszor leírták már, hogy sokkal korábban kellett volna elővenni a komcsi bűnösöket. Mármint amikor még éltek. Igaz. Biszku kivételével az összes békésen szenderedett el bármiféle felelősségre vonás nélkül. Illetve az egyetlen büntetésük az volt, hogy végig kellett nézniük a komcsi rendszer (de nem a hálózat) bukását. Ugye érezzük, hogy ez elég kevés? De sajnos akkor annyira mélyen be volt épülve a magyar társadalom, politika, rendőrség, igazságszolgáltatás, végrehajtó hatalom, stb. minden szintjére a komcsi brigád, hogy ez sajnos marad a "mi lett volna, ha" feliratú polcon. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a még életben lévőket ne kéne elővenni. Például Biszkut.

És akkor ehhez szorosan hozzátartozik a további bűnösök kontra vénemberek témakör. Ugye mindenki belefutott már a "de mért kell ezeket az öreg, beteg embereket vegzálni? Úgyis hamarosan meghalnak." című lemezbe? Na aki Biszku kapcsán ilyet ír/mond, azt magunkban nyugodtan könyveljük el a tetves komcsi utolsó marxista féreg kommunista bűnöket ha nem is tagadó, de legalábbis relativizáló idióták közé. Ugyanis ezt teszik. Emlékszünk a Simon Wiesenthal Központ Utolsó Esély kampányára? Az 2002-ben indult azzal az indoklással, hogy az igazságszolgáltatás elől bujkáló náci háborús bűnösök közül még van, aki életben lehet, és az volt az utolsó esély, hogy bíróság elé kerüljenek az amúgy soha el nem évülő háborús bűncselekmények ügyében. Biszku ennek egy magyar és magyarkomcsi kiadása (kicsi, savanyú sárga). Ha ott jogos volt az érvelés, akkor ugyanez igaz a Magyarországon egy évtizeddel később elkövetett bűnökre is. Az elévülhetetlenség és az utolsó esély. Aki egyetért az előbbivel (Utolsó Esély), annak egyet kell értenie utóbbival is (Biszku), és fordítva.

Különben vagy az egyiket, vagy a másikat relativizálja, és akkor vagy egy ostoba náci, vagy egy ostoba komcsi. (Ha pedig egyikkel sem ért egyet, akkor csak egyszerűen ostoba.)

Biszku valószínűleg ki fogja cselezni a magyar igazságszolgáltatást. Csak kicsit húznia kell az időt a fellebbezéssel, elnapolásokkal, és minden egyéb jogi trükkel, és akkor nem sok esély van rá, hogy megérje a börtönbe vonulás napját. De ez is több, mint a semmi.

És végül kis háborgás még. Mindez soha nem jut el idáig, ha nincs két bátor, tökös, de leginkább kitartó újságíró. Jegyezzük meg a nevüket: Skrabski Fruzsina és Novák Tamás, akik a Bűn és büntetlenség című dokujukban előszedték az addig vidéki pásztoridillben lapító Biszkut.

Köszönjük!

Tovább..

# EZ MEG MI?

Szabó Tímea európai uniós zászlót ad át Orbán Viktornak. És akkor most ezt így hogy? – tehetnénk fel a tornóczkianitai kérdést. Miután Orbán letette a nagyesküt az uniós tagság és az EU mellett.

Persze, értjük mi, Szabó Tímea kifogásolja az EU-s szabadságharcot, hisz Orbán ha nincs kéznél, akkor nem visz magával még egy rekettyést Brüsszelbe (nem tudjuk, az új hátizsák hogyan bírja majd a rekettyéseket, de lehet hogy a modern rekettyések már kímélik a hátizsákokat, és összehajtogathatóak vagy felfújhatóak), és ebben igaza van. Elég rekettyése van az EU-nak, nem kell nekik még egy.

Na, de hogy indokolta mindezt maga Szabó Tímea? „Együtt-PM-es képviselőtársaimmal együtt nem szavaztam meg Orbán Viktort miniszterelnöknek, viszont az eskütétele után átadtam neki egy uniós zászlót. Elmondtam, hogy sajnálattal vettem észre, hogy jó néhány hete levették az EU-s zászló az Országház épületéről, és azóta sem került vissza. Reményeimet fejeztem ki, hogy hozzánk hasonlóan ő is elkötelezett Magyarország uniós tagsága iránt, és hisz az európai értékekben. Megkértem, hogy miniszterelnökként gondoskodjon arról, hogy a zászló visszakerüljön a parlamentre.” Orbán Viktor átvette a zászlót, majd nemes egyszerűséggel annyit válaszolt: kezét csókolom. Majd mielőtt észbe kaphattam volna, ténylegesen kezet is csókolt. Bízom benne, hogy ezzel nem tekinti lezártnak a kérésemet, és még ma felteszik a zászlót.”

El tudom képzelni, mennyire meglepődhetett Szabó Tímea, hogy Viktor bá' kezet csókolt neki. Illetve nem tudom elképzelni, mert a dolog kétféleképpen interpretálható: Orbán tiszteli a nőket (és ezzel némi meglepetést kelt a Fideszt lenőgyűlölőző baloldalon, így az Együtt-PM-ben is), vagy Orbán olyan reakciós fasiszta patriarchátus-hívő, aki még hisz az olyan hiábavalóságokban, mint a nők felé irányuló speciális udvariassági és a férfiak tiszteletét kifejező szokások. S mivel nem tudom, Szabó Tímea a kettő közül melyik módon gondolkodik, azt sem tudom, hogy a kézcsók az ő fejében kompatibilis az európai értékekkel vagy épp ellentétes velük?

Mindenesetre az az „európai értékek” egy aranyos kis gumikifezetés, bár elemzése már lerágott csont. Felsorolok pár európai értéket: hagyomány, kereszténység, szabadság, közösség, verseny, innováció, család, Isten, haza, nemzet... (bor, búza, békesség).

Nos, nem biztos, hogy Szabó Tímea listája teljes fedésben van az enyémmel. De amúgy egy zöld politikustól elég fura az EU ajnározása, habár persze a főnök, az EP zöldfrakciójának vezetője, Daniel Cohn-Bendit imádja az uniót. Mindenesetre az európai zöldbaloldali pártok azért erőst kritika alá szokták venni az EU gazdaságpolitikáját – nem ritkán olyasféle módon, ahogy Orbán Viktor is. Szóval a zászlós akció kicsit furcsa mindennek fényében.

Esetleg elgondolkodhatnánk, hogy ne tegyük-e ki a Parlamentre az összes nemzetközi szervezet zászláját, amelyben tagok vagyunk. Elsőként eszembe jut az ENSZ, lehet, amilyen hülye, Tímea még ott is dolgozott valamikor... Másodiknak eszembe jut a NATO. Na, tényleg, Szabó Tímea mikor ad NATO-zászlót Orbánnak? Persze a NATO-nak nem ment neki Orbánnak, ellenben Szabó Tímea tippem szerint szívesen nekimenne. Pedig a NATO aztán tényleg a nyugati világ és értékeinek védelmére jött létre.

Vagy csak arról van szó, hogy az Unióra is árnyaltabban illene tekintenie egy komoly politikusnak, mint a Megint lakótársat keresünkben a beszívott gyerek, aki örült, hogy Barcelonában téphet egy franciával és ennyi?

Tovább..